2016 augusztusában kezdtünk el személyes kórházi történeteket gyűjteni a digitális történetmesélés módszerének segítségével. Ezt a módszert az 1990-es években dolgozta ki Joe Lambert vezetésével a Center for Digital Storytelling nevű művészeti csoport. Az eljárás ötvözi a történetmesélés klasszikus formáit az audiovizuális technológiával, és lehetőséget teremt bárkinek arra, hogy 2–5 perc hosszúságú személyes videókat hozzon létre saját életének fontos témáiból. A videókon az alkotók a saját történeteiket maguk mondják el, ezt a narrációt az általuk válogatott és szerkesztett képi és zenei anyag kíséri. Videóikat aztán közösségi vetítéseken mutathatják be, illetve megoszthatják az interneten. A “Saját színház” programban a digitális történetmesélés egyszerre szolgál terápiás jellegű és pedagógiai, anyaggyűjtési és kutatási célokat. A programban összesen 32 ember készíti el a saját digitális történetét “Egy meghatározó kórházi emlékem” címmel.

Az elkészült történetek az egészségügyről szólnak: Érthetetlen okokból elvesztett vagy a szülés során károsodásokat szenvedett kisbabák, félrediagnosztizált betegségek, pénz híján ki nem váltott gyógyszerek, kisgyerekkortól lábon kihordott betegségek, a fizikai munkában gyorsan megöregedő testek, rossz minőségű ételek, cigaretta, a háziorvos, aki meg sem vizsgál, és akinek be kell mutatni a kiváltott gyógyszert, hogy igazolást adjon, a mentő, ami késve vagy egyáltalán ki sem jön a telepre, a védőnő, aki az iskola folyosóján állítja sorba a gyerekeket, hogy átnézze a fejüket, a folyamatos gyámügyi fenyegetettség, a mezőkövesdi rendelőintézet, az egri és a miskolci kórházak, a gyakran lekezelő, cinikus vagy csak elérhetetlen orvosok, a hálapénz, amire rámegy a nagymama teljes havi nyugdíja, de az orvos mégis kevesli, a kórházi látogatásokban végleg elszegényedő család, a kórházból kidobott látogatók, a „betelt” anyaszállások, a megalázkodás, a saját felelősségre hazabuszozó, vagy hazagyalogló kismamák és betegek, egy-egy őrangyalszerűen előbukkanó főorvos, aki megnyugtatóan szól, emberségesen viselkedik, megfejthetetlen kórházi zárójelentések, diagnózisok, soha el nem ismert, gyakran végzetes következményekkel járó műhibák, hanyagságok, fertőzés, el sem indított panasztételi eljárások,  megnyerhetetlen perek. És az örök kérdés: azért bánnak így velünk, mert romák vagyunk, vagy az iskolázatlanságunk miatt, vagy mert nem tudunk orvost fogadni, pénzt fizetni? Vagy mindenkivel így bánnak?

A nyolc fős műhelyfoglalkozások a mezőkövesdi Nyitok Központban valósulnak meg 2016 nyár és ősz folyamán Lanszki Anita vezetésével. Ezen túl négy, a helyi közösségből kikerülő ifjúsági munkás digitális történetmesélés képzésen vesz részt, amelynek eredményeként ők maguk tinédzserek csoportjaival alkalmazzák a módszert és készítenek további történeteket a „saját test” témájában.